Fanfiction-Várunk téged is!

A halál erdejében



Az erdő vértengerré vált. A nap felkelőben volt, vörös fénnyel világítva meg a fákat. Ebben az órában jogosan hívták ezt a helyet a Halál erdejének.
A fák között a földön egy harmincas férfi feküdt. Szürke haját vörösre festette saját vére. Halott volt. Mégsem siratta senki. Hiszen a harc még nem ért véget. Még négy szív dobogott azért, hogy éljen. Kettő-kettő ellen. Igaz szívűek sötét lelkűek ellen. "Jók" és "rosszak" harcoltak barátért és bosszúért.
Az ellenségek hosszú ideig figyelték egymást, végül egy fekete, kígyószerű alak törte meg a csendet.
- Na mi lesz? Azt hittem azért vagytok itt, hogy visszaszerezzétek a barátotokat. Vagy máris megfutamodtatok?
A szőke hajú srác ökölbe szorította a kezét, majd izgalomtól piros arccal a kígyóalak felé rohant.
- Orochimaru!!! - ordította, közben kezével chakragömböt formált. Szeme vörösen izzott.
A kígyóalak mosollyal az arcán várta a dühödt szőkét. Már nem sok választotta el őket egymástól, mikor egy másik fekete közéjük ugrott. Könnyedén megfogta a szőke chakragömböt tartó kezét, majd óriási erővel elhajította az erdő mélyébe. Hatalmas tusa vette kezdetét. Szőke és fekete energiát nem kímélve gyilkolták egymást, amit a kígyóalak élvezettel figyelt. A szőkét gyomorszájon találták. Levegőért kapkodva egy fának támaszkodott. Vért köhögött. A fekete chidorit tartva a kezében állt pár méterre tőle. Fekete lángok borították a testét. Az utolsó ütésre készült. Megindult a szőke felé. Közömbösen bámult rá. Most már rohant. Eközben a negyedik személy, aki eddig figyelemmel kísérte az eseményeket, cselekvésre szánta el magát. Teljes erejéből rohant a két küzdő fiú felé. Menet közben rózsaszín hajából kibomlott a fejpántja. Közben a fekete is egyre közeledett a szőkéhez. A rózsaszín hajú azonban gyorsabb volt. Még annyi ideje maradt, hogy ellökje az útból a szőkét. A fekete próbált megállni, de már nem bírt. A hatalmas erejű chidori lesújtott a lányra. A fényjelenség mögött a fekete elkapta tekintetét. Egy pillanatig egymás szemébe néztek. A lány szeme egy csepp félelmet sem tükrözött. Tekintete diadalittasan villogott élete utolsó percében. Végül némán összeesett.
- Sakura!!! - kiáltotta kétségbeesetten a szőke, majd odasietett a lányhoz. Szemét elöntötte a könny.
A fekete még mindig azt a pontot figyelte, ahol a tekintete találkozott a lányéval. Eszébe jutott, mikor pár éve a szőke ellen harcolt. Akkor csak mesterüknek köszönhették, hogy senkinek nem esett baja. De a sensei most nem volt ott, hogy segítsen. Hisz percekkel ezelőtt ölte meg az őáltala tanított technikájával.
Most nézett először a halott lányra. Élettelen teste alatt tócsában állt a vér. Fölötte a szőke keservesen sírt. A lány arca sápadt volt...és mosolygott. Gúnyosan mosolygott fittyet hányva a halálra. Ő, aki mindig csapattársai mögött kullogott és folyton más segítségére szorult, most megmutatta, hogy méltó tulajdonosa a "konoha ninjája" névnek. A fekete most értette meg, mi az értelme a csapatmunkának. Hogy egymást segítve együtt érjenek célba... hogy folyamatos edzésre sarkalják egymást.
A lány, aki folyton őt csodálta, most ellene mentette meg azt, akit lenézett és idiótának tartott... a csapattársát.
A fekete szorongani kezdett... olyat érzett, amit utoljára sok-sok évvel ezelőtt... hiányérzetet. Hirtelen hiányozni kezdett neki a lány bugyuta mosolya... ahogy állandóan a nevét kiabálva rohant felé... ahogy idióta kérdésekkel zaklatta... Hiszen akkor jövünk rá, hogy valaki milyen fontos nekünk, miután már semmi esély rá, hogy visszakapjuk.
A fekete arcán legördült egy kövér könnycsepp. Közben a szőke fájdalmas tekintettel meredt rá. Könnyes, kék szeme, most újra vörösre váltott.
- Te rohadék! - üvöltötte, majd gyomorszájon vágta a feketét. Az még fel se fogta az ütést, mikor jött a következő... és még egy... elképesztő erővel sújtottak ütései.
A fekete nem védekezett. Minden ütést jogosnak vélt. Annyi szenvedést okozott csapattársainak, megérdemli a halált. De nem bánta... hisz követheti a lányt a sírba. A lányt, akire mától felnézett és tisztelt.
Az utolsó ütés után a földön feküdt. A szőke mellette állt, tengerkék szemével szomorúan tekintett a feketére. Az, mielőtt végleg lecsukódtak volna szemei, ennyit mondott:
- Várunk téged is...
Alig, hogy kimondta, éles fájdalom rázta meg a testét. Szempillái elnehezültek. Egyre homályosabban látta a szőkét. Végül álomba merült...
Örök álomba...